Egy évforduló margójára - avagy egy picit megkésett vendégposzt

Dávid - vagy ahogyan mi, gimis cimborái hívjuk Japán - júniusban kérdezte meg, hogy lenne-e kedvem írni egy vendég posztot.  Akkor felelőtlenül igennel válaszoltam, ennek issza most minden blogot követő ember a levét. Júniusban nem szakítottam időt arra, hogy foglalkozzak ezzel a felkéréssel, így abban maradtunk, hogy ez a hónap lesz az, amikor megpróbálok valamit kipréselni magamból.

Be kell, valljam töredelmesen, saját kútfőből nem ment a téma kiválasztása. Dávid vetette fel, hogy írhatnék a közös balatoni nyaralásokról, az ott szerzett élményekről, mivel az idei lesz a 10. évfordulója ennek a pompás nyári, múltidéző időtöltésnek. Sosem gondoltam volna, hogy bármilyen szempontból hagyományőrzőként tekinthetek magamra, most mégis ezzel kell szembenéznem. Hiszen várom már az indulás napját. Így volt ez az első alkalommal, és valószínűleg így lesz utoljára is, kerüljön erre sor idén, vagy 40 év múlva.

Valamilyen megmagyarázhatatlan feszültség uralkodik el rajtam az indulást megelőző estén. Többször előfordult már az is, hogy aludni sem tudtam. Hajnalban már tébláboltam, bepakoltam a táskákat, remegve vártam az indulás pillanatát. Az teljesen mindegy volt, hogy honnan közelítettem meg Zamárdit. Lehetett a kiindulópont Dunaújváros, Sopron vagy a főváros, a lényeg csupán az volt, hogy néhány óra utazást követően meglátom azt a kertkaput, ami szimbolizál valamit a számomra. Talán a felejthetetlen középiskolás éveket, vagy konkrétabban azokat a barátságokat, amik ez idő alatt köttettek. Nem tudom pontosan. Nem is fontos konkrétan skatulyába tenni. Az érzés mindig ugyan az. Először nagy mosoly a szájon, aztán valamiféle felszabadultság és hála érzet, amiért lehetőség adatik újból és újból együtt lenni.

Amikor 2006-ban másodízben voltunk nyaralni, és az első évhez képest már többen képviseltettük magunkat a még kialakulóban lévő csapatból, akkor az a gondolat ragadott magával, mintha mi magunk lennénk az Amerikai Pite című film szereplői. Ez tetszett. Nagyon is. Valamiért azt éreztem, hogy összetartozunk. Nem azért, mert a gimnázium szelleme egy osztályba „sorsolt” minket, hanem azért, mert ezt választottuk. Mindenki szabad akaratából. Valószínűleg a motiváció mindenkiben más volt, de ott voltunk. Túl nehéz úgy fogalmazni, hogy vissza tudjam adni szavakkal azt, amit a nyaralás szimbolizál számomra. Most is, amikor már nem töltjük együtt a hétköznapjainkat, és ritkábban találkozunk, amikor lemegyünk a Balatonra, akkor az első perctől olyan, mintha még mindig 15-16 évesek lennénk. Mintha semmi sem változott volna. Nincsenek kínos csendek, nincsen puhatolózás. Lehet, hogy a régi, vicces és kínos élethelyzetek kerülnek egyből szóba, ennek ellenére teljesen helyénvalónak tűnik minden, az apró szurkálódásoktól a legendáriumokig. A bakancsos macskától kezdve a tankolón át (Uram bocsásd meg) akció Jézusig. Közös élményeink manapság elvétve akadnak, de azok, amiket együtt szereztünk, akkor is, ha az a durva leégésről vagy egy kellemetlen ágytörésről szól, azok akkor is a mieink. Nem veheti el senki sem. Még ha akarná sem. 

Ez a szép az egészben. Lehet, hogy valami egy egyszerű biciklizésnek indul, és egy életre szóló kaland lesz belőle akkor is, ha éppen csak legurulunk egy különösebben még meredeknek sem mondható lejtőn, ahol a lejutást az este sötétjében lakmározó denevérek nehezítik meg.  Nem arról van szó, hogy ezt ne lehetne felülmúlni. Bizonyára lehet, ám nincsen rá szükség, mert az a pillanat a maga nemében tökéletes. Ahogyan az is, amikor Siófok belvárosában Kool & the Gang és 2 Live Crew számokat vegyesen hallgatva csak furikáztunk a kombi Volkswagennel az éjszakában. Ilyen pillanatképből van még több tucat. A hasfalat görcsbe rántó nevetéstől addig, amikor ketten magunkra maradtunk az egyik cimborával és éppen az egyik osztálytársunkat próbáltuk elgyászolni a magunk módján. 

Cikáznak a gondolatok, néhol vidámságot érzek, másutt keserűséget. Úgy szeretnék olykor visszamenni, és ott állni a tó vizében két hozzám hasonlóan jó képességű társammal, amikor az égbolt ránk szakadni látszik, és fizikailag fáj kint állni a tűként szurkáló esőben. Megállítani a képet a versenyszellemtől kellemesen átitatott vízi foci-röpi-pankráció küzdelem alatt, ahol egyetlen egy pillanat nem telik el a másik cukkolása és a saját csapatunk fényezése nélkül.

Volt olyan év, amikor úgy érkeztem haza a nyaralásból, hogy volt már jobb is, vagy most nem éreztem olyan jól magam, mert erőltetettnek éltem meg egy-két pillanatot. Elképzelhető, hogy így volt, az is, hogy nem. Néhány év távlatából viszont azok az évek is ugyan olyan legendásnak tűnnek, mint a többi. Azt hiszem, azért van ez így, mert ilyennek akarom látni. Ezt várom tőle minden évben, és ha nem is minden alakul a számításaim szerint, akkor is kötelességemnek gondolom fenn tartani azt a látszatot, hogy ennél többet és jobbat nem lehetett volna kihozni az egészből. 

Néha bűntudatom volt, mert úgy éreztem azért maradok ki bizonyos dolgokból, mert az a komfort zónámon kívül esik. Fogadalmakat tettem magamnak arra vonatkozóan, hogy jövőre majd másképpen lesz. Rugalmasabb leszek. Engedek a csábításnak. Jobban elengedem magam. Aztán egy év múlva ugyan ott tartottam, mint azt megelőzően. Mostanra úgy érzem el tudtam fogadni azt, hogy ilyen vagyok. 

A szépsége az egésznek nem más, mint az; ezt a többiek már valószínűleg hosszú évekkel ezelőtt megtették. Mindentől függetlenül, vagy mindennek ellenére. Ezért élem meg úgy, hogy összetartozunk. Ez nem napi szintű üzenetváltásokban és telefonhívásokban nyilvánul meg, hanem abban, amikor felmerül a kérdés; menjünk-e nyaralni, vagy sem, akkor a válasz 10 éve az, hogy igen.